Belizár | 2008.01.07 20:25 | hasznosság: hasznos (80%)

„Ihn nikho! Mahna nikho mha nahna e rei!
Mha nahno mha nahna rikho! Ihni Kohei!”

A múlt felidézésének ezen módjai megnyugtatják időnként fenemód háborgásnak induló lelkemet: minden kornak megvan a maga szarja, sőt, aránya állandó minden kultúrában. A 90-es éves könnyűzenei moslékának fő keverője volt Kozsó, az innen-onnan előcibált, majd szemétdombra vetett, csupasz mellüket dobáló fiúcskák, és az akkor virágzásnak indult nájtklubbok setétjét idéző, kiélt arcú nők guruja, akit az új évezred megasztáros foshulláma egészen az Atlanti-óceán túlpartjára söpört.

A szomorú szamuráj ezen hihetetlen művészi tehetségtelenségnek a legjellemzőbb darabja. A címen kívül az idétlen szóviccekre és szövegfűzésre egy röpke példa:

„Hol volt, hol nem volt: élt egy szamuráj!
Igazi mesemondó nagy király!
Nagy az, aki nagy, aki kicsi, az kicsi!
Hiszi a piszi, aki elhiszi!”

A hülye szöveg lehet műfaji sajátosság, diszkótól ne várjunk el József Attilát idéző mélységeket. A zenét sem cikizem, bár szerintem úgy ganéj, ahogy elővánszorgott a szintiből. Lássuk a videoremekművet. Két értékelhető momentuma a szocreálba ágyazott kezdés és befejezés, valamint a csaj gerincének megkapó hullámzása. Sőt, még az operatőri munkára sem lehet egyes jeleneteknél panasz, néhol egész szépek lettek a képek. Ha nem tűnne fel a Kozsó a színen, még el is érné a biztató átlagos szint alsó fertályát a darab. De nem kell izgulni, csak belepofátlankodik a költő-zenész, lényegesen rontva az élvezetet, ráadásul nem egyedül, hanem egy kopasz fickóval, akinek dramaturgiai szerepére nem jöttem rá, talán Kozsó hajdíszeményét hivatott ellensúlyozni popsisima kobakjával. Továbbá, arra sem tudtam rájönni, hogy maga Kozsó-e a szomorú szamuráj, vagy őt tette szomorúvá egy szamuráj, esetleg ő tett szamurájjá egy szomorút? A választ csak a végére kapjuk meg: egyvalaki lesz szomorú - néző…

Belizár 2 pontot adott a tételre.