Belizár | 2007.12.24 11:07 | hasznosság: átlagos (50%)

Mint általában minden ánglius szellemi terméket, ezt a regényt csak szeretni és gyűlölni lehet. Nem csodálom, hiszen a mai világban szokatlan módon vaskos, sokakat idegesítően aprólékos, és rendkívül nehézkesen bonyolódik a cselekvény, főleg a mű első felében. Ha az eredeti nevén próbálták volna piacra dobni itthon (Jonathan Strange and Mr. Norrell), kutya sem venné, és bevallom, az én szemem sem akadt volna meg rajta az áruház könyvespolcán. Pedig kifejezőbb cím, mind a tartalmát és főhőseit, mind szellemiségét tekintve.
Az írónő saját bevallása szerint több mint 10 évig írta regényt. Meg is látszik, rendkívül alapos, végletekig – szinte őrülten – részletes. Jelentős különbség érezhető az eleje és vége között, amelyet az eltelt időszakban az írónőben lezajlott változásoknak is betudható. Ha az első benyomásaimat felidézem, kezdetben egy XIX. századi nyelvezetet és gondolkozásmódot visszatükröző, csendes humorú, alternatív történelmi regénynek éreztem. A humor végig jelen van a műben, de nem harsány, nem hivalkodó. Ugyanolyan egyszerű, mint maga a mágia, amelyről semmi leírást nem kapunk, se hókuszpókuszokat, se hatásvadász jeleneteket: nemes egyszerűséggel létező dologként kapjuk őket, nem nagyobb feltűnést keltve, mint a napjaink emberében az elektromos kütyük. Brüsszelt minden teketória nélkül varázsolja át Strange Amerikába a Quatre Bras-i csatában. Az írónőt dicséri, hogy nagyon ügyesen elegyíti a fikciót és a valós történelmi eseményeket, szerintem az olvasók többsége például az előbbibe tudta be Blücher porosz hadvezér mániáját, hogy egy francia gránátos teherbe ejtette, és egy elefántot hordoz a méhében – nos, ez a valódi történelemhez tartozik.
A dickensi stílusban ábrázolt társadalmat és annak szereplőit nagyon nehéz megkedvelni, csakúgy, mint a két főszereplőt, a két mágust. A sok szálon elindított történések kezdetben értelem nélkülinek tűnnek. A rengeteg mítoszmagyarázó lábjegyzet, céltalannak tűnő jellemrajz tördeli tovább a történet folyását. Mindez felhívásnak tűnik arra, hogy – hozzátéve a könyv vaskosságát – az emberek dühödten dobják a sarokba.
Ami miatt én nem ezt tettem, az a könyv egyedi hangulata volt, amely meg tudott ragadni, és amely kiemeli a könyvet a tématársai közül. Bár eleinte féltem tőle, ez nem egy újabb Harry Potter utánérzet (bár a könyv ajánlásaiban tettek erre utalásokat – gondolom a reklám miatt). Sokkal több annál, itt a mágia és a fantasy csak eszközök (amellyel még a szereplők, sőt a két főmágus sem tud élni, gyakorlatilag a tévedéseik okozzák és oldják fel a konfliktusokat), a lényeg a lelki történések és egyéni végzetek alakulásán van. A vége felé haladva egyre nyomasztóbbá és sötétebbé válik a regény, amelyet még a pozitívnak tűnő végkifejlet sem tud oldani, éles ellentétét képezve a kezdeti unalmasan kedélyes hangulatának. Ha zenei aláfestést kellene hozzá választani, egy női vokálos gótikus metál illene hozzá, azok darkosabb változataiból.
Végezetül, bár könnyen elintéztük alternatív történelemnek és fantasynek a regényt, essen szó arról is, hogy nem véletlen a helyszín és a kor, miért pont Angliában (illetve az akkori angol turisták kedvelt üdülőhelyén, Itáliában) játszódik, és pont a viktoriánus korszak (a XIX. század és a XX. század eleje) stílusjegyében íródott. Az okkultizmus ekkor élte fénykorát a szigetországban, gondoljunk csak a cottingley-i tündérek esetére, amelynek legnagyobb „áldozata” Sir Arthur Conan Doyle volt. A regényben csak hozzá hasonló okkultista pancserekkel és műkedvelőkkel találkozhatunk. Az egy fejezet elejéig feltűnő Hollókirály kivételével, bár ezt az olvasó csak sejti, hogy ő lehetett a titokzatos alak.

A Hollókirályt csak türelmes embereknek ajánlom.

Belizár 8 pontot adott a tételre.