Otto Katz tábori lelkész | 2008.02.11 12:33 | hasznosság: átlagos (50%)

Edvin Martont az Apocalypticába!

Az Apocalypticát mindig is zseniálisan egyedi zenekarnak tartottam. Annyira zseniális, hogy – legalábbis tudtommal – senki nem is merte utánozni, elkerülendő a közröhejjé válást. A fene nagy különlegességnek azonban megvan a fonákja is: sokak számára bizony nehezen fogyasztható. Én is ebben a cipőben jártam: úgy voltam az Apocalyptica zenéjével, mint a ruszlival (gyk. sós ecetben hagymával eltett hering) – egy-két falat pompás volt, de gyorsan megfeküdte a gyomrom, aztán jött a csömör.

Az effajta különlegességcsinálás egyik extrém esete, hogy egy Erik Hinds nevű atyafi eljátszotta szitáron a komplett Reign in Blood albumot. Nagyon egyedi, de három perc után elküldi az ember a jó kurva anyjába Erik Hindset a szitárjával együtt, mert hallgathatatlan.

Az Apocalyptica esetében persze nem volt ennyire súlyos a helyzet, éppen csak annyira, hogy igen ritkán jusson eszembe, hogy hallgassam. Aztán attól kezdve, hogy saját számokat kezdtek el játszani, még ritkán sem, mert a saját számaikat egyszerűen hitványnak tartottam. Zenélni tudni és zenét kitalálni ugyanis nem ugyanaz: attól, hogy valaki hibátlanul el tud játszani egy szerzeményt, még nem válik automatikusan jó komponistává. Az Apocalyptica sem vált azzá, jó iparoslegények, amit eléjük tesznek, azt eljátsszák, de a fantáziájuk bizony elég szűk körökben futkos.

A Worlds Collide-ot is csak azért kagylóztam meg, mert olvastam, hogy időközben új dolgokat állítottak hadrendbe. Valóban, folyamatos megújulás jellemzi a csapatot: a Metallica szerzemények interpretálásáról gyorsan áttértek más zenekarok dalaira, a 2000-es Culton már túlnyomóan saját számok voltak, s megjelentek a torzított effektek, a Reflections (2003) c. lemezen szerepelt először dob, a 2005-ös Apocalyptica-n pedig ének.

Na de lássuk a Worlds Collide-ot! Az intro utáni grandiózus kezdés hallatán elégedetten csettintettem. Mivel a Cult óta nem hallottam őket, itt találkoztam először dobbal, és nagyon tetszett, mert így sokkal dinamikusabbnak találtam a zenéjüket. A harmadik számban aztán jött az ének, aminek hallatán megállapítottam, hogy ez is jó húzás, mert sokkal színesebb így a zene, mintha a vokált csellónyekergetés helyettesítené, ahogy korábban volt. Kezdeti lelkesedésem azonban gyorsan hanyatlani kezdett, mígnem a lemez végére egy ajkbiggyesztés maradt belőle és az, hogy „pf”.

Ez az album is a lemezről lemezre történő megújulás jegyében fogant. A Worlds Collide újításainak lényege, hogy a zenekar még erőteljesebben elkötelezte magát a tömegek meghódítása mellett, ami akkor kezdődött, amikor bevetették a dobot és az éneket. Hogy ez miben merül ki? Először is, az ének nem igazán metalos, ami nem is csoda, hiszen a vokálfelelősök nem metal-énekesek. Aztán nem igazán metálos a megszólalás sem. Legalábbis nem annyira, mint lehetne, meg nem annyira, mint volt.

Az Angel of Death-feldolgozás, ami műfaját tekintve önparódia, alcíme pedig A bebaszott bögölyök támadása lehetne, prímán rávilágított arra, hogy igazán húzós zenét nem lehet csellón eljátszani. A WoC-n hallhatónál azonban durvább hangzásra is telik, amint azt hallhattuk pl. a második albumon, ami vastagon, brutálisan szólt. Hallgassuk csak meg, hogyan nyomják a Sepu nótát. Olyan hangokat facsarnak ki az instrumentumokból, hogy futkos tőle a hátamon a hideg.

Aztán nem csak az ének és a hangzás, hanem a számok témái sem metálosak. Kivételt a Last Hope képez, ami egy frankó zúzás, de jellemzően azért, mert olyan, mintha gyors Metallica-számokat felszabdaltak, majd más sorrendben összeférceltek volna.

További, a széles közönség kegyeinek megnyerését célzó húzásnak tartom a sztárparádét. Meghívott zenészek: Till Lindemann (Rammstein), Corey Taylor (Slipknot, Stone Sour), Adam Gontier (Three Days Grace, Big Dirty Band), Dave Lombardo (Slayer, Wintersun, Grip Inc., Fantômas, Testament), Tomoyasu Hotei (Boøwy, Complex) és Cristina Scabbia (Lacuna Coil).

Mi a fasznak ennyi ember egy lemezre? Az ilyen bohóckodásnak sosem volt előttem nagy becsülete. Persze el lehet durrantani a sztár-kölcsönzést ötletesen is, ilyen volt például, amikor Chris Barnes (egy-Cannibal Corpse, Six Feet Under) bevállalta, hogy felénekli egy noname finn tribute-banda (Torture Killer) komplett albumát (Swarm!), elkészítve egy olyan lemezt, ami legalább olyan jó, mint amiket a saját bandájával produkál. Ez viszont, hogy egy világhírű csapatba meghívunk hat darab sztárt, teljesen fantáziátlan, és csak a profitmaximalizálás jut róla eszembe.

A hírességek tömegének hadrendbe állítása nem csak önmagában nem szimpatikus, hanem objektív hátulütője is van: a háromféle hangtól oda az egységes arculat, részben ennek köszönhetően meglehetősen zavaros a kép, hogy milyen lemezt akartak a finn csellósok készíteni. Talán ők sem tudják pontosan, de úgy tűnik, hogy a fő szempont az volt, hogy legyen benne minden és mindenki, hogy minél többen meg tudják kajálni. Ennek megfelelően ez a lemez bizony nem metal lemez, hanem talán populáris, modern rockzeneként aposztrofálható.

A hangvétel és tempók szempontjából sokszínű az album (lírai, elszállós, döngölős, zakatolós), ami okés. Komoly hiba viszont, hogy sok a track, de kevés az ötlet. Elég lett volna nyolc–kilenc, de komplexebb szerzemény. Az ötletdeficit mellett elvarratlan témák, se füle-se farka számvégek rontják az összképet. Hát igen, amit a komponálásról mondtam az elején…. A számok egy kaptafára készülnek, így szerkezetük könnyen kiismerhető: van egy fülbemászó alapmotívum, amit elismételnek néhányszor, egyszer magasabban, aztán kész le van tudva a track.

Az album színvonala lefelé ívelő görbét mutat, a sok szám, a kiszámíthatóság, továbbá a hatás- és közönségvadász eklektikusság miatt a végére teljesen belefáradtam a hallgatásába. Ha valaki nem ért egyet azzal az állításommal, hogy az Apocalyptica szeretne minél szélesebb közönséget megszólítani, és ezért majdnem mindenre, de legalábbis valamirevaló metalzenekarhoz méltatlan dolgokra is hajlandó, nézze meg ezt a felvételt: www.youtube.com/watch?v=VyqLl0XoMTI&feature=related
Az Apocalyptica tavaly bizony vendégszerepelt az Eurovíziós Dalfesztiválon, ami nem kifejezetten egy underground esemény. Sőt, nyugodtan nevezhetjük populárméternek. A show-t itt részletesen nem kommentálom, amúgy vérciki.

A Words Collide-ot meghallgatva kiderült, hogy az eltelt évek alatt a zenekar kitört a ruszli-mivoltból, viszont átesett a ló másik oldalára: teljesen elveszett a különlegesség, és elveszett a metal. Az ős-Apocalyptica dob és ének nélkül szörnyű különleges, de lagymatag és unalmas, mert a cselló nem metálhoz való és mások számaiból hosszú távon nem lehet megélni. A modernizált Apocalyptica dobbal és énekkel frissebben szól, viszont egészen belesimul a mezőnybe (szinte fel sem tűnik, hogy nem gitárok adják az alapot), amit tetéz, hogy zeneíró-tálentumuk igencsak közepes. Ez az Apocalyptica csapdája, amiből kitörni ugyan nem tudnak, folyamatos újításokkal és a tömegek felé való nyitással viszont el lehet kendőzni, amivel nem mellesleg még egy talicska pénzt is tudnak keresni.

Kérdés, hová lehet innét tovább újulni? Nekem van egy-két ötletem, mondjuk fúzionálhatna az Apocalyptica a három hegedűs csajjal, a Princessel, vagy meg kéne hívniuk vendégzenésznek egy ötödik cincogót, mondjuk Edvin Martont.

Otto Katz tábori lelkész 5 pontot adott a tételre.

themikka | 2007.12.13 22:28 | hasznosság: hasznos (71.4%)

Máig jól emlékszem az Apocalypticával való első találkozásomra, híres-neves Path című szerzeményük klipjére, mely már akkor - még korántsem metálos beállítottságú süldő koromban is - jelentős hatással volt rám. (Erre még rátett, hogy egyik akkori kedvencemnek számító együttesnek, a Guano Apes-nek énekesnőjével, Sandra Nasic-kal készítették el ennek a remekműnek énekkel továbbdúsított változatát.) Ígyhát kezdettől fogva meglehetőst pozitív kép élt bennem a zenekarról, annak ellenére, hogy lényegében ettől kezdve (Bittersweet című szerzeményüket leszámítva) egy percig nem követtem karrierjük alakulását. (Sajnos még a szigetes és a budapesti Rammstein koncert előtti fellépésükről is sikeresen lemaradtam.)

Új albumuknak híre kapcsán támadt fel aztán bennem a kíváncsiság eme remek finn csellisták sorsának alakulását illetően, s mindjárt internet elé is vetettem magam, hogy utánajárjak viselt dolgaiknak. Meglepve tapasztaltam, mennyi (kiváló) szerzeményük és klipjük született az eltelt idő alatt, ráadásul nem kevés igen neves előadóval koprodukcióban. Plusz időközben zenéjükben új jelenségként megjelent a dob is, melyről eddig szintén nem volt tudomásom. Annál nagyobb volt azonban ebből fakadó örömöm, kimondottan jót tett zenéjüknek ezen új hangszer behozása.

Így jutottam el gyorstalpalóban kiindulási pontomhoz, a zenekar idén megjelent lemezéhez, mely első hallásra (akkor még az előzmények ismeretének hiányában) olyan minőségi ugrásnak és kuriózumnak hatott, hogy gondolkodás nélkül ráaggattam volna az "év albuma" címet is. Véleményem szerint -bár az albumhoz fűződő kezdeti túlfűtött lelkesedésem időközben alábbhagyott- racionálisan átgondolva se lenne túlzás ez utóbbit állítani, hisz a lemez elejétől végéig szinte hibátlan, sokszínű remek.

Bár ilyen döntési helyzet tulajdonképpen nem következik szükségszerűen a lemezből, bennem mégis felmerült: vajon a vendégművészekkel, vagy a nélkülük készült számok a jobbak? Kérdésemre sajnos nem találtam egzakt választ, s meg kellett állapítanom: más miatt jók és ez a megállapítás igaz a lemez számaira külön-külön is. Mindegyik dal (az albumcímhez hűen) önálló világot alkot, melyek egymással össze nem hasonlíthatóak, már csak a vendégénekesek eltérő stílusaiból fakadóan se. A Till Lindemannal (ismét egy személyes kedvencem) készült Helden levetkezhetetlenül Rammstein-os, az I'm Not Jesus a Slipknot-os (/Stone Sour-os) Corey Taylor-ral szintén magával hozza az anyazenekarok zúzósabb, ugyanakkor mechanikusabb hangzását, míg az SOS ugyanígy bőven eladható lenne egy szabvány gothmetál slágernek is. (A Tomoyashu Hotei-el és a Dave Lombardo-val készült számokról meg már nem is beszélve.)

Mindegyik más és más miatt jó, vagy szerethető, s ez adja igazából ennek a lemeznek a sokszínűségét. A vendégsztárok nélkül készült dalok is egytől-egyig remekek, különösképpen a szívemhez nőtt a Stroke és az Ion című egyszerűen zseniális darabok. (Nagyon távoli utalás és szinte száz százalék, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz, de ez utóbbiról a hazai, egykor szebb időket élt és jobb zenét játszó Másfél zenekar Katasztrófamámor című albuma ugrott be nekem.)

Összességében -bár sok Apocalyptica kedvelőtől negatív vélemenyeket hallok- tényleg azt mondhatom, hogy nem áll messze egy év albuma címtől. (Persze abban az esetben, ha nem idén jelent volna meg a Gire első és egyetlen megjelent albuma is, de ez személyes mellékszál..) Sokszínű, szép, érdekes, igényes, fantáziadús, stb, stb.. Minden van rajta, ami egy szép és jó metál lemezhez szükséges. Kiváló munka!

themikka 9 pontot adott a tételre.