Bandita | 2007.11.13 11:21 | hasznosság: hasznos (100%)

Amióta a mindenki számára elérhető sportcsatornákon nézhetjük a legerősebb futballbajnokságok mérkőzéseit, nap, mint nap láthatjuk korunk labdazsonglőreit, a technikai tudásukat villogtató sztárokat: Ronaldo, Zidane, Beckham, Ronaldinho, Messi, Rooney csak néhány nagy név a sorban. Elkápráztatnak minket ügyességükkel ezek a játékosok, és mindenki megtalálhatja köztük a saját kedvenceit. Ám ha utánozhatatlan tudású játékosra gondolunk, biztosan nem a kapusokkal kezdjük. Miért is tennénk?

Az általunk látott meccsek 98%-ban európai meccsek, ahol a kapusnak nem osztanak lapot a gigasztárok játszmájában. Észrevehető különbség van az európai és a dél-amerikaiak futballhoz való viszonyában. Ott a játékosság, itt a fegyelem az elsődleges. Ott az egyéni produkciók előtérbe helyezése, itten a szigorú csapatmunka. Ott a futballmeccsek jelentik a szegények millióinak egyetlen szórakozási esélyét, emitt hideg gazdasági megfontolások alapján működő kupasorozatokat találunk.
Európában a kapusnak az a legfontosabb dolga, hogy ne kerüljön mögé a labda. Dél-Amerikában kicsit más a helyzet. Ott még jobban él a futball - játékos értelemben vett - eredeti hagyománya. Ott is minden kisfiú csatár akar lenni, de ha kapus lesz belőle, akkor is gólt szeretne rúgni. Mint pl. René Higuita.

Mi a közös mexikói Jorge Camposban, a paraguayi Jose Luis Chilavertben vagy a kolumbiai Jose René Higuita Zapatában? A dél-amerikai hálóőröknek ahhoz a vonulatához tartoznak, akik szerettek volna valamit maguk után hagyni, nem törődtek bele, hogy a mezőnyjátékosok mögött állva háttérbe szorítsák személyiségüket. Sikerült nekik. Campos a maga 165 centijével már önmagában véve is kuriózum, de kapu előtti manővereiről híresült el (össze-vissza ugrándozott), Chilavert az egyik legjobb rúgótechnikájú játékos volt, rengeteg - sokszor gólt érő - szabadrúgást végzett el. Higuita azonban rajtuk is túltett.

Higuita neve fogalom a labdarúgást valamennyire is ismerők körében. A kolumbiai válogatott korábbi oszlopos tagja nem fogadta el a labdarúgás legalapvetőbb szabálykönyvében foglaltakat: a kapus a kapuban áll és véd. Őt joggal tekinthetjük a csapat 11. mezőnyjátékosának, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Épeszű európai edző nem merte volna a csapatba állítani – talán ezért nem igazolta le egyetlen óvilági csapat sem - egyedül Dél-Amerikában volt módja erre. Exhibicionizmusát a pályára is kivitte, mindig a középpontban szeretett lenni, szurkolói általában nem is csalódtak produkciójában.

Igazi bohóc volt a pályán, aki megőrjítette a lelátók népét. Technikai repertoárjában éppúgy szerepeltek látványos párducugrások a kapuvonalon, mint vakmerő cselek az ellenfél térfelén(!). Azonban, ahogy a szerencsejátékosokat, akik sokat kísértik a sorsot, őt is elérte a végzete. Nevét két extrém megmoccanással tette halhatatlanná. Az egyik az 1990-es világbajnokság egyenes kieséses szakaszában történt, amikor „elcselezte” magát a félpályán és a megszerzett labdával a legendás Roger Milla juttatta tovább Nigériát. A másik megmozdulása még hajmeresztőbb volt. Ez volt az úgynevezett SKORPIÓRÚGÁS, mellyel mindörökre beírta magát a labdarúgás nagykönyvébe.

Az angolok elleni ’95-ös barátságos meccsen egy beadásnak szánt, ámde lecsúszott ívelésre a már kifelé indult játékostársai és a hátrafelé futó angolok legnagyobb megrökönyödésére előrevetődve, a háta mögött összezárt, páros lábbal kisarkalta a labdát!!!!! (www.youtube.com/watch?v=yILDiU859FU, lassítva: www.youtube.com/watch?v=CYWiVN3aQWY) Mindent egybevetve azt gondolom, Higuita legnagyobb bravúrja mégiscsak az, hogy mindezek után életben maradt egy olyan országban, ahol számos pályátársát a legkisebb bakiért is eltették láb alól.



Bandita 10 pontot adott a tételre.