Cyric@COM | 2009.10.20 16:51 | hasznosság: hasznos (85.7%)

Számomra az Opeth az a zenekar, akiknél nem is igazán értem, miért tartják annyira nagy számnak őket (tudom, másoknál meg ilyen az általam istenített Ayreon). Kifejezetten a Watershed lemezükkel, számomra az Opeth mindig is inkább a középszerű, valamiféle egyediségre hajlamos, de amúgy a nagy erőlködésben elvesző death metal zenekar volt, stílusilag pedig pont olyan, mint a Porcupine Tree a szememben: menőzik, progresszívnek látszani akaró. Csak a szememben annyi a különbség a PT és az Opeth közt (ha már a Steven Wilsonos párhuzam belekerült a tételbe), hogy a PT van olyan élvezhető, hogy a koncertjükre is elmegyek.

Viszont van egy dolog, ami nagyon is jó az Opeth-ben: Mikael Akerfeldt hangja, amit már Ayreon lemezen is, név szerint a The Human Equation-ön is kamatoztatott. Bár az, hogy valaki hörög és énekel is egyszerre, nem teljesen újkeletű, Mikael különlegessége, hogy az énekhangja is, és a hörgő hangja is kifejezetten jó.

Mi is az, ami az Opethből hiányzik? Igazából pont az, ami a Swallow the Sunból, vagy a Katatonia-ból. Ha depresszív, legyen erőteljesen az, úgy, hogy elgondolkodjak azon, hogy felvágom az ereim (ami így persze nem igaz, de az erőteljességét szépen lefesti), ha pedig dallamos, legyen úgy, ahogy Jonas Renske csalja a könnyeket az ember szemébe. Hiányzik az az erő, a hatékonyság, a hatásosság, és túl sok benne az erőltetettség.

Cyric@COM még nem pontozta a tételt.

Belizár | 2007.11.04 11:36 | hasznosság: hasznos (66.7%)

Számomra az elmúlt évek nagy zenei felfedezését jelenti az Opeth, csak azt sajnálom, korábban nem találkoztam vele. Természetesen skandinávok, azon belül is svédek. Most már azon csodálkozik inkább az ember, ha egy-egy kiválóbb mélysötét metál együttesnek nincsenek ilyen-olyan viking gyökerei. Ezen ne csodálkozzunk, a Földünk eme fényszegényebb területén a felmérések szerint minden ötödik ember depressziós, amíg lehetett, ittak, mint a gödény, most láthatóan (hallhatóan) a zenéléssel foglalják el magukat, legyen az pop, vagy még inkább rock.

Az Opeth igen setét zenét játszik, de ez nem permanens, minden variáció nélküli zúzásban fejeződik ki. Ha hallgatom az albumaikat, olyan érzésem támad, mintha a holdfényben örvénylő Balti-tengert figyelném egy ingatag mólóról. A baljós nyugalom és intenzív düh fenyegető harmóniája ragadja meg az embert, ezt a zenét valóban csak odafigyeléssel lehet hallgatni, hatása alól nehezen vonhatjuk ki magunkat. Rendkívül technikásak, egyben bátran kísérletezők is, nem véletlenül aggatják rájuk a progresszív jelzőt. Nemcsak az egyes albumaikon belül észlelhető ez, 2003-ban például egy unplugged anyaggal leptek meg mindenkit. A Damnation minden hörgés nélkül, a „lágy” akusztikus gitárjáték mellett is meg tudott maradni annak, amit az Opeth képvisel, tehát senki se számítson könnyen emészthető dalocskákra. Ezért is kerülte el a lemez több más együttes kínos unplugged próbálkozásainak sorsát, és lett szerves része az együttes munkásságának. A Damnationt példának okául egy újabb death-es album követte, amely nagyszerűsége okán egyből az egyik fő kedvencemmé vált: a Ghost reveries.

Belizár 10 pontot adott a tételre.