Otto Katz tábori lelkész | 2007.10.16 09:52 | hasznosság: hasznos (66.7%)

Magukat többgyermekes, teszetosza családanyának álcázó, a P2P kliens bitkolbászának hízását vérben forgó szemmel követő notórius copyright-crusherek elleni monstre perek; nagy csinnadrattával hírül adott, valójában „fingot fogtál, köss rá csomót!” kategóriába sorolható szerverlefoglalások; hol az egyik, hol a másik félnek kedvező jogalkotói tótágasok; a lernéi hidra bezárhatatlan torrent-oldalak képében való posztmodern reinkarnációi; árnyékhadsereget csépelő, kizárólag zsoldosokból álló szerzői jogvédő-hadsereg. Valahogy így fest a szerzői jogi háborúskodás zeneipari frontjának kaotikus hadszíntere.

Egyik árokban a lemezkiadók, akik mindent megpróbálnak szemérmetlenül magas áron eladni, amit képesek CD-re pörkölni. A másikban az alulfejlett jogtudatú júzerek, akik képtelenek felfogni, hogy ha valaki összegányol egy lemezt, az ugyanolyan, mintha termelne egy zsák krumplit: az az övé, és csak az kotorászhat a zsákban, akinek ő megengedi.

A küzdelem holtpontra jutott, sőt egyre jobban eldurvul: nemrég egy, az Egyesült Államokban zajló fájlcserélő elleni perben arra kijelentésre ragadtatta magát a Sony BMG érdekeit képviselő ügyvédcsoport vezetője, hogy "Abban az esetben, hogy ha valaki egy zeneszámról akár magán célra is egyetlen kópiát készít, azt hiszem a dal ellopásáról beszélhetünk. Szerintem a másolás csak egy szép megfogalmazása a lopásnak.” Puff. Erre varrjunk gombot!

A probléma nyilvánvalóan a technika iszonyatos tempójú fejlődésében gyökerezik, amivel képtelenek lépést tartani a szerzői jogok szabályozói, védelmezői és haszonélvezői is. Az internet-penetráció egyre nagyobb foka és a magas sávszélesség ugyanis olyan helyzetet teremt, mintha a zsák krumplimat az utcán tárolnám éjjel-nappal, őrizetlenül, kiöntve a földre. A dalai láma és Böjte Csaba atya kivételével senki nem bírná ki, hogy elhaladva mellette, ne emeljen el egy-egy darabot a halomból. A semmiféle akadályba nem ütköző elérhetőség miatt pedig esély sincs arra, hogy kialakuljon az emberek és a társadalom helytelenítő hozzáállása, márpedig anélkül csak gigantikusra duzzasztott gumibot-erdő jelenthet elégséges preventív erőt a jogsértésekkel szemben.

Kíváncsian várom már egy ideje, hogy mi lesz az a fejlemény, ami képes kimozdítani a holtpontról a huzavonát. Nem kellett sokáig várni, meg is jött a deus ex machina: közbeszólnak a zenészek, akiknek már nagyon tele a tökük. Az új jelszó: nincs szükség kiadókra, boldogulunk nélkülük is. Mit mondjak erre? Érdekes, izgalmas húzás. A zenecsinálók ezzel markánsan jelezték, hogy érdekeik koránt sincsenek összhangban a lemezkiadókéval és kikacsintottak a fogyasztókra. Ezzel ténylegesen is háromszereplőssé változott a küzdelem, lehetőséget adva szövetségekre, fúrásra, részemről pedig sok-sok kérdés feltevésére.

Milyen cél lebeg a zenészek előtt? Az, hogy ha a kiadók kiiktatásával sokkal olcsóbbak lesznek a lemezek, az lenyomja az illegális kópiák számát, a lemezeladásokét pedig felpumpálja? Mi van akkor, ha az emberek már keveset sem akarnak azért fizetni, amit ingyen is meg tudnak szerezni? Vagy elkönyvelték, hogy a lemezeladás hajója süllyed, és méltósággal levonulnak róla, amíg tehetik, azután pedig igyekeznek zenekar-logós kulcstartók, meg dedikált dobverők értékesítéséből, meg haknizásból megélni? Vagy csak egyszerűen extravagáns, promóciós célú, szimpátianövelő húzásról van szó?

Ember legyen a talpán, aki jósolni tud, mit hoz Prince, a Charlatans és a NIN huszárvágása. Még bonyolultabb lesz-e így a helyzet, vagy ellenkezőleg: letisztul? Vajon csak egy fejezet lesz a vég nélküli állóháborúban, vagy a tankhoz hasonló csodafegyvernek bizonyul majd? Ha pedig az utóbbi, akkor melyik fél állásain fog keresztülgázolni?


Otto Katz tábori lelkész még nem pontozta a tételt.