Belizár | 2007.10.21 19:18 | hasznosság: átlagos (45%)

Miközben oly bölcsen lemosolyogjuk nagy történelmi múlt kreálásában izzadó szomszédainkat, a morva-szlovákoktól a dák-románokig, nem árt magunkba is néznünk – és megdöbbennünk. Mert mi sem vagyunk piskóták! Ugyan itt még állami szintre nem emelkedik az idiótizmus (legalább is ebben a vonatkozásban), de a délibábos eszméket a politika sodrása időnkét újra és újra a felszínre hozza. A politikai eszmék tudománykodása pedig mindig szalonképtelenül büdössé teszi a közéletet…

Miről is van szó? Van egy nép, amely éppolyan keverék, mint az összes környékbeli, de az egyedi nyelve teljesen megkülönbözteti tőlük. Tény, a magyar történelem egy fontos állandó kivételt erősítő szabálya minden tankönyvnek, amely a nyelvek és népek viszonyáról szól. A különbözőség tudata, és a megmaradás kényszere nemes ősök után kívánkozik, így lettünk mi a dicsőséges hun istenostora nép leszármazottai is a középkorban. Ami nem is olyan nagy hülyeség, hiszen a nagy keleti olvasztótégely oly sok népet szippantott magába és eresztett szabadjára bukása után, semmi csodálatos nincs abban, hogy a magyarság kialakulásában később részt vett népek között volt ilyen előéletű is. Csak ne feledjük, a magyarság önmagában is egy nagy olvasztótégely, a nemzet kialakulása nem arról szólt, hogy az ide-oda nomádkodó magyari törzsek egyszer csak megjelentek itten a légüres térben, jól kikergették az itteni uralkodókat, és némi száguldozás és kijózanító pofon után államalapításba fogtak. Itt egy eleve rendkívül színes, avar-szláv-germán népvegyület várta a szintén nem egységes, finnugor-türk-iráni-szláv hódítókat a birodalmak határmezsgyéjén. Aki tehát a magyarság egységes eredetének elméletén gondolkodik, már az első lépésnél megcsúszik, és bevert fejéből csak zavaros ideák pattanhatnak ki.
A felkészültebb délibábosoknak tehát csak a nyelv eredetének boncolgatása maradt. Miért pont a sumérek? A kora középkori krónikásainknak és politikacsinálóinknak nem kevés fejtörést okozhatott az, hogy pont egy olyan néppel kötjük nagy dicsőséggel össze a múltunkat, amelynek neve tőlünk nyugatra általános szitokszónak számít. Segítségért a kor divatjának megfelelően Bibliához fordultak eleink egy szalonképes ősért, amelyet Nimródban találtak meg. Innen már csak bakugrásnyira van a civilizációteremtő sumérsággal való rokonság eszméje, amely a reformkorban virágzott ki – a felháborító finnugor nyelvrokonság felismerésével, illetve az első írásbeliséggel felruházott nép történelmi nyomainak feltárásával, és rejtélyes nyelvének első kutatásaival párhuzamosan. A rokonítást megkönnyíthette, hogy a sumér egy teljesen ismeretlen (nem sémi) eredetű és rokonságú nyelv ma is. Feltehetően egyfajta lingua franca-ként szolgált Mezopotámiában, egy jó darabig még holt nyelvként is.

A délibábos nyelvészkedés mutáns szüleményeit mindig is nagy derültséggel olvastam, izzadtságszagú magyarázatai túl sok értelemmel nem bírnak. Valamilyen oknál fogva elméleteik logikus következményeivel, pontosabban azok hiányával, nem foglalkoznak. Például: hol vannak a többi rokonok (miután a finnugor rokonságot többnyire kizárják ezek az elméletek), hogyan hidalható át az az óriási időbeli szakadék, amely a sumér kultúra hanyatlása és a magyarság színre lépése között tátong, miért nem lelhető fel semmi történeti kapcsolat, amely a nyelvátadást, cserét, vagy mifenét lehetővé tette volna? Mert egy olyan nagyfokú hasonlóságot, amelyet ezek a nyelvészek feltételeznek, csak egy direkt kapcsolat hozhatott volna létre. Az, hogy esetleg a két nyelv származik közös gyökérből, túl nagy szenzációval nem szolgál, hiszen minden emberi nyelv visszavezethető egy ősnyelvre, legfeljebb a közös pont lehet kérdés – sumér esetben tuti, hogy baromi régen. Sőt, még az is lehet, hogy egyes honfitársaink hordoznak sumér géneket. Ahogy latin, morva, görög, pun, hun, kelta géneket is. Na és?

Belizár 3 pontot adott a tételre.