A 20. század, s különösen az 1930-as évek oratorikus remekművei felől úttörőnek nevezhetők Kodálynak az 1910–1920-as évekbeli művei, a jelentős vokális kompozíciók, mindenekelőtt a Psalmus Hungaricus (amelyet 1923-ban mutattak be egy nevezetes hangversenyen, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulóján, Bartók Táncszvitje és Dohnányi Ünnepi nyitánya társaságában).

Kodály a megzenésített költészetben találta meg egyéniségének legmegfelelőbb kifejezési formáját. Ő ugyanis nem abban az értelemben nevezhető avantgárd zeneszerzőnek, mint Bartók és jelentős külföldi kortársai. Ahhoz túlságosan erős volt benne a nép és nemzet nevelésének a vágya. A Psalmus Hungaricusszal Kodály életének egyik válságos időszakában került fel zeneszerzői pályája zenitjére. A magyar közönség értetlen, sőt ellenséges fogadtatása (pl. a Bartókkal együtt 1906-ban kiadott 20 Magyar népdalból még az 1930-as évekre sem fogyott el 1500 példány), – meghurcoltatása az 1919-es Tanácsköztársaság zenei direktóriumában betöltött szerepe miatt – mindez elérhetetlen távolságra látszott sodorni Kodályt nagy céljától, a nép felemelésétől a romlatlan mű- (és nép-) zenéhez. Életének e zsoltárba illő mélypontján a mélységből kiáltott föl a 16. századi magyar próféta, Kecskeméti Vég Mihály soraival: „Megszabadulást tőled várok!”

A Psalmus Hungaricus a meglehetősen nagy előadóapparátus, elsősorban a kórus jelenléte ellenére rendkívül személyes hangú, monologizáló mű. A próféta barokkosan izgatott stílusban perlekedik ellenségeivel és önmagával (tenorszóló), s végül a feltétel nélküli hit vezeti el az igazság látomásához. A „Magyar Zsoltár” megrendítő hatása {III-512.} drámai értelemben a kiválasztott ember erőtlen magánya és istentől merített erejének konfliktusából ered, amihez a kórus a görög drámák mintájára együttérző, de csak szemlélődő kommentárjai járulnak. A nagy mű harmóniai és dallami (pentaton gyökerű) világa sallangmentesen egyszerű, könnyen követhető, mert zeneileg is egyértelmű jelekre, jelképekre épül. Zenetörténetünk egyik legsajátabb darabja, amelyben a tragikus sorsszerűség, az egymást marás magyar átka és az értelmiség (írástudók) felelőssége sűrűsödik remekművé, egy, a magyar zenetörténet barokk-klasszikus korszakából teljesen hiányzó, s később is mostoha sorsú műfajában, az oratóriumban. (forrás: http://www.fszek.hu/english/?article_hid=18340)