Warg Rider | 2007.09.23 10:58 | hasznosság: hasznos (100%)

A legtöbb zenekar és zenész rettentő kényszert érez mostanság, hogy minden évben előrukkoljon valami új anyaggal, félve, hogy nevük kierodálódik a fanok szürkeállományából, na meg azért, mert a kiadó egy salakmotoros vaspapuccsal rugdossa az ülepüket, hogy termeljenek. Manu Chao-t szemmel láthatólag nem zsenírozza ez a trend, hiszen utolsó lemezének megjelenése óta hat esztendő telt el. Persze egy ilyen kaliberű művésznek nem is kell az elfeledéstől félni, na meg aztán a hat év alatt sem csak vakarózott: többek között producelte Amadou & Mariam kitűnő albumát, a Dimanche à Bamako-t. Mindenesetre a rajongók most örvendezhetnek: itt a várva várt harmadik nagylemez.

Ha valaki nem tudná, Manu Chao korunk nagy vagabund zenésze: idejét Paris, Barcelona, Bamako és Buenos Aires között ingázva tölti. A zenéjébe integrált stílusok száma az útlevelébe nyomott stemplik számához közelít (rock, sanzon, salsa, reggae, ska, raï), s nem csak a bevetett stílusok számosak, hanem a nyelvek is: Manu Chao franciául, spanyolul, arabul, portugálul, angolul és wolof nyelven énekel, gyakran egy dalon belül több nyelven is. (A legutolsót nem tudom, hogy mi a túró, de a wikipédiában ez van. Mindenesetre elég kannibálul hangzik.) A többnyelvűség nyilván többfunkciós: egyrészt eszköz a világcsavargó lélek művészi megnyilatkozásához, másrészt eszköz ahhoz, hogy a lemezeit ugyanúgy el lehessen adni az algíri zsebmetszőnek, a spanyol taxisnak, a marseillesi halárusnak és a lila füstben vigyorgó tizenhatodéves pesti bölcsésznek.

A La Radiolinával Manu Chao tovább akarja bővíteni ezt a kört, az albumon átsüt, hogy a művész úr megcélozta az angol nyelvű piacot, az egyetlen, viszont jókora terepet, ahol még nem jár neki a demigod-státusz. A nagy mixelés alapján az eredmény lehetne akár egy nagy katyvasz, de nem az, Manu Chao zenéje nem szokott az lenni. A La Radiolina (Rádiócska) egy remek album még úgy is, hogy számos dolog nem tetszik benne. A számok kissé kurták, elég szűkösen adagolt ötletmennyiségből építkeznek, és az album egészére jellemző jópofa bugyutaság néha bedurvul. A többnyelvűség harmadik – általam, a magam számára kreált funkciója – hogy így többnyire nem értem, hogy mit mond. Nagy jótétemény ez, mert amikor angolul vartyog, akkor kőkeményen büntet, lévén, hogy olyan egyszerű, mint egy faék. A mélypont a Politik Kills, ami annyira primitív retorikával operál, hogy az már fájdalmas – csak füvezéstől teljesesen elhülyült balosok és pacifisták élvezhetik. Hibái ellenére nagyszerű lemez: lüktető, barátságos, kellemes, helyenként szomorkás zene, ami nálam kilenc pontot ér.


Warg Rider 9 pontot adott a tételre.